A kétnyelvűség nem valami ritka, bizarr betegség. Ellenkezőleg: gyakoribb, mint hinnénk, és sokak szerint nagyon is hasznos dolog!
.jpg)
Íme, egy pontos definíció, amit Csiszár Rita használ cikkében Francois Grossjean nyelvészprofesszorra hivatkozva:
„A kétnyelvűség két (vagy több) nyelv rendszeres használata, kétnyelvűek pedig azok az emberek, akiknek mindennapi életük során szükségük van két (vagy több) nyelvre, és ezeket használják is.”
Ez a definíció a nyelvhasználat gyakoriságát és szükségességét veszi figyelembe.
Jó, jó, mondhatjuk erre, de hol marad a nyelvtudás szintjének vizsgálata? Merthogy nyelvvizsgaorientált gondolkodásunk szerint egy idegen nyelv elsajátításának egyetlen mérőműszere, egyben célja mi is lehetne más, mint : A Nyelvvizsga?!
Ki az, aki kétnyelvűnek tekinthető? Csakis az, aki anyanyelvi szinten ismeri mindkét nyelvet? Vagy esetleg ez sem elég? Ismernie kell a kultúrát, szokásokat is? Vagy legyünk kevésbé szigorúak, és érjük be annyival, ha valaki „csupán” ért egy nyelven, de nem beszél? Lehet, hogy minden nap komoly szakcikkeket olvas, de megszólalni nem szívesen szólal meg – tehát napi szinten használja a nyelvet, beszélni azonban nem tud.
Egyáltalán ki dönti el, hogy valaki tényleg anyanyelvi szinten birtokol egy nyelvet? Ő maga, aki ezt állítja magáról? Ezt ugyanis igencsak nehéz objektív szempontok alapján mérni. Itt már nemcsak arról van szó, hogy megfelelelően használja-e az igeidőket, vagy milyen nagy a szókincse. Azt könnyű lenne tesztelni.
A nyelv határtalan dolog. Van számtalan olyan szakterület, amelynek szókincsét nem ismerem az anyanyelvemen. Mindenki emlékszik még a „Vészhelyzet” című sorozat első epizódjaira – milyen sokkoló volt a rengeteg orvosi kifejezés, ugye? Csak kapkodtuk a fejünket, hogy tudjuk követni az eseményeket. Jó, jó, persze, ez a szakzsargon, tudom, nem muszáj ismernünk. De ugyanígy érzik magukat néha a tinédzserek szülei is, akik a saját gyerekeik diáknyelvét nem értik.
EGYIKÜNK SEM BIRTOKOL EGYETLEN NYELVET SEM TÖKÉLETESEN! És akkor még nem beszéltünk a nyelv és a gondolkodás szinte megfoghatlan részeiről: érzésekről, amelyeket bizonyos nyelvi fordulatok keltenek bennünk, és amelyek miatt igazán a sajátunknak érezzük az anyanyelvünket. Nem lehetetlen viszont, hogy házastársunk (hajjajj!), szomszédunk, kollégánk stb. valami egészen mást ért a kimondott szó alatt, mint mi – pedig ugyanaz az anyanyelvünk, és mind a ketten úgy érezzük, hogy az anyanyelvünket elfogadható szinten ismerjük.
Els Oksaar, az észt származású, Svédországban felnőtt, és ma Németországban élő és dolgozó nyelvészprofesszornő szerint a világ lakosságának 70%-a használ nap, mint nap egynél több nyelvet a mindennapi élet során. A gyerekeknek pedig több, mint a fele pedig más nyelvet hall az iskolában a tanítójától, mint otthon a szüleitől.
Megdöbbentő, ugye? Vagy legalábbis meglepő. Hiszen mi itt Magyarországon felkapjuk a fejünket, ha két nyelven beszélő kisgyerekkel találkozunk. Pedig lám, ha máshová, pl. Svédországba, Belgiumba, Erdélybe, Quebecbe, bárhová Afrikába, vagy Ázsia nem jelentéktelen méretű részeibe stb. stb. születtünk volna, azt tartanánk elképzelhetetlennek és furcsának, hogy valaki az élete során csupán egyetlen egy nyelven legyen képes kommunikálni embertársaival.
Felhasznált irodalom:
- Csiszár Rita: A kétnyelvűség szociolingvisztikai dimenziói a bajorországi Európai Magyar Gimnáziumban (Kastl), Kissebségkutatás, 2004. 1. szám)
- Oksaar, Els: Mehrsprachigkeit bei Kindern – eine Chance, kein Hindernis. www.nd-sh.de, letöltve: 2005.04.07.
Ha érdekel a téma, és szeretnél rendszeresen olvasni a kisgyermekkori nyelvtanulásról, iratkozz fel hírlevélre! Kattints fent a "Nyelvtanulás Kisgyermekkorban" főcím alatt a kék FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE címszóra és küldj nekem egy emialt, így hetente értesítést kapsz az új cikkekről!
