Elisabeth Jankowski Németországban született, de már több, mint harminc éve Olaszországban él, a Veronai Egyetem tanára. Filozófusnőként megfogalmazott gondolatait annyira szépnek találom, hogy nem tudok egyszerűen csak hivatkozni rá: muszáj volt lefordítanom a sorait, hogy minden kommentár nélkül megoszthassam másokkal is. Azt hiszem, egy blog nem alkalmas arra, hogy hosszabb szövegeket tegyünk fel rá, ezért csak néhány rövidebb bekezdést mazsoláztam ki abból a tanulmányból, mely varázslatos hatással volt rám - remélem, hogy a varázslat így is érezhető lesz!
"Amikor az újszülött még homályos tekintetével a világ számára még semmit sem jelentő „tartozékait” pásztázza, pillantása találkozik az édesanyjáéval. Az anya szemei, amelyek kisbabáját csodálják, a pici tekintetét érdekes és szép dolgokra irányítják, amelyek mintegy a semmiből tűnnek elő, és varázslatos hatással bírnak. Ezt a varázslatot az édesanya a nyelv segítségével éri el, a varázslat lényege azonban mégsem a nyelv maga, hanem a gyermekben élő vágy, hogy megismerje ezt a számára még teljesen idegen világot.
A varázslat hatására a tárgyi világ az anya számára is megváltozik, s olyan transzcendentális tartalommal telik meg, amely ebben a formájában eleddig az ő számára is ismeretlen volt. Az édesanya rácsodálkozik az őt körülvevő világra, melyben úgy tűnik, minden újraindul, a kezdetektől. Ez a rácsodálkozás „ráragad” az anyáról gyermekére, és a szemük láttára teremti újra körülöttük a világot nap, mint nap. A dolgok létezésének egyetlen célja van: a gyermek számára jönnek létre, különben semmi értelmük nem lenne. A cica azért van, hogy a kicsi megsimogathassa, a kutya, hogy pacsit adhasson neki, a virág, hogy beleszagolhasson és azután nagyot hapcizhasson. Minden a gyermekért van, hiszen az anya mindent vele hoz kapcsolatba.
A pici az anyaméhben csak az anyával volt kapcsolatban, az ő része volt, most azonban a külvilág felé fordul. Mostantól a külvilágot kell kapcsolatba hozni a gyermekkel. Az anya láthatatlan mozdulatokkal hozza létre a világhoz kötődő bonyolult hálót, melynek középpontjában a gyermek áll. Ez a hálózat a nyelv segítségével épül fel, amely sokkal több annál: érintés, kötődés, terelgetés, puszik és szeretgetés."
(...)
"Elképzelni sem tudjuk az emberi kapcsolatok működését a beszéd nélkül, pedig nem a beszéd, vagyis a nyelv az egyetlen feltétele a két ember között létrejövő kapcsolatnak. Épp ellenkezőleg: ha csakis a nyelv a kommunikáció eszköze, minden más kizárva, tehát hiányzik az érintés, ennek következtében pedig a kifelé és befelé figyelés, a tudatalatti bevonása.
A közép-afrikai dogon törzs filozófiája szerint egyes szavak sajátja egy bizonyos „olaj” - de nem minden szóé. Ez az „olaj” az, amit mi úgy tudunk megmagyarázni, hogy egyes szavaink telítettek lehetnek olyan tapasztalatokkal, amelyeket életünk során szereztünk. Ezekben benne van mindaz az érzelem, amelyet a szóhoz magához illetve az életben egyébként is megszerzett tapasztalataihoz köti a beszélőt.
Anyanyelvünk minden egyes szava ilyen. Csakis a más emberekkel szövődő kapcsolataink által él, és a saját bensőnk legmélyéről fakad."
(...)
"Édesanyánk nyelve nem csupán egy nyelv: a létezésünk alapja. Anyanyelvünk elsajátításának mikéntjét később a feledés homálya fedi. Egyikünk sem emlékszik rá, hogy tanultunk meg beszélni, hogyan sajátítottuk el az első szavakat. Ezt a nyelvet valójában úgy tanultuk meg, hogy nem tettünk érte semmit, nem akartuk, nem volt választási lehetőségünk, nem voltunk tudatában a jelentőségének, se a szabályoknak, se a nyelvtannak és legfőképp senki sem fordítta nekünk a szavak jelentését. Éppen ezért az anyanyelvünk a tudatunk megközelíthetetlen szféráiban fészkel, betölti egész testi valónkat, behatol az álmainkba, de leginkább minden alkotó cselekedetünkbe. Az anyanyelv nem csupán szavak összessége. Befolyásolja érzéseinket, mozgásunkat, légzésünk ritmusát, a mimikánkat, hangszínünket, azt, ahogy nevetünk, ahogy a tekintetünket irányítjuk, ahogy kezet fogunk másokkal. Amikor az anyanyelvünket elsajátítottuk, a tanulási folyamat még a test mozdulataiból indult ki, amikor még nem alakult ki az énképünk."
(...)
"Kora gyermekkorban a képek és hangok olyan összjátéka fejlődik ki, amely azokhoz a tapasztalatokhoz kötődik, amelyeket a gyermek az anya által és az anyával együtt szerez. Ez a folyamat csakis az anya saját anyanyelvén mehet végbe, mivel ő maga csakis ebben a nyelvben birtokolja a prozódia, a szemantika, a fonetika és a gesztikuláció legapróbb finomságait. Nem hiányozhat a nyelv elsajátításának legelső lépcsőfoka, mivel az minden későbbi illetve a korai nyelvelsajátítás alapja. Nem véletlen, hogy a kisgyermekeket mindenütt ölbe veszik az édesanyák, és a testkontaktus, hangok, képek és szavak által „tanítják” őket. Gondoljunk csak a mondókákra!"
(...)
"Az anyanyelvünk a „legjobb” nyelvünk, amelyen a legtökéletesebben tudjuk magunkat kifejezni. Ha más nyelven beszélünk a gyermekeinkhez, soha nem lehet olyan szoros, teljes és bensőséges a kapcsolatunk velük, mintha a saját anyanyelvünkön tennénk ugyanezt."
forrás:
- Elisabeth Jankowski: Sprache des Herzens - Herz der Sprache, www.diotimafilosofe.it
