Tegyük fel, hogy él Magyarországon olyan anyuka, aki szeretné, ha gyermeke(i) minél hamarabb megtanulnának egy másik nyelvet.
Az anyuka – nevezzük Anettnek – anyanyelve magyar, férje is magyar. Anett jól beszél egy másik nyelvet, és szeretné ezt a tudását megosztani a gyermekeivel. Lelkiismeretes anyukaként utánaolvas a dolgoknak, és tudja, nem lenne jó, ha idegen nyelven beszélne a gyerekeihez, nem szeretne azonban lemondani arról (mint általában semmiről, amit egyszer a fejébe vett :), hogy azt a bizonyos másik nyelvet is megtanítsa nekik.
Mit tehet? Elmélyül a szakirodalomban, meghallgatja mások tapasztalatait, és arra a következtetésre jut, a legjobb, amit tehet, hogy megpróbálja minél inkább imitálni a természetes nyelvi környezetet, anélkül, hogy túlságosan erőltetné a tanulást.
Így lesz része az otthoni mondókakincsnek a sok magyar mellett néhány idegennyelvű is, olyanok, amelyeket még iskoláskorában tanult. Így kerül a Bóbita mellé néhány külföldi mesekönyv, és a Halász Judit CD-k mellé egy másik nép gyerekdalait tartalmazó CD.
Ezért keresi a lehetőségét, hogy olyan családokkal ismerkedjen meg, akik anyanyelvként beszélik azt a bizonyos másik nyelvet, hisz a közös játszótéri kiruccanásokkal bizonyítható saját porontya számára: vannak, akik így beszélnek, nem csak anyu furcsa találmánya ez az egész dolog!
Anett nem siet, tudja, hogy az első, és legfontosabb dolog, hogy megmutassa a csöppség számára: ezen a másik nyelven beszélni, ennek a másik népnek a történeteit és dalait hallgatni, énekelni jó dolog, amely örömet okoz. Ez nem verseny, nem az a fontos, hogy a lehető legkorábban, hanem az, hogy a maga idején kezdődjön el a tanulás látványos része. Örömmel, kíváncsisággal, mókával – ahogy az a gyerekeknél természetes.